3 meccs után úgy éreztem, meg kell szólalnom. Nem azért, mert munka, kisbaba, kutya mellett végre van időm az egyik legfontosabb „hobbimra”. Nem azért, mert hangot akarok adni, hogy semmi értelmét nem látom így ennek a szezonnak. Hanem egyszerűen azért, mert ennyi meccsel, nehézséggel megküzdve, az idei BL szezon, „ki szopta be legjobban ezt a szart” kategóriájának vélhetően eddigi győzteseként kiálltunk és megmutattuk, hogy az értelmetlenség közepette, megtizedelve is számolni kell velünk. És ez rohadtul nem mindegy!
Párszor volt szerencsém válogatott sportolókkal, kézilabdázókkal beszélgetni. Az egyik számomra fontos kérdés mindig az volt, hogyan tudnak regenerálódni ennyi terhelés mellett, mennyi idejük van rá. Edzés hegyek, jobb esetben plusz erőnléti tréning, meccsek, válogatott összetartás, felkészülés, világverseny, sorozatterhelés, vissza a klubjukhoz, edzések, meccsek, szezon vége, bajnoki döntő, BL, majd válogatott és jó esetben egy-két hét pihenő, fizikális terhelés nélkül, majd önálló programmal erőnléti felkészülés, hogy ne „nulláról” kelljen kezdeni a szezont. Majd jön az előszezon és kezdődik az egész elölről. Nem azért írtam, hogy most kezdjük el őket „sajnálni”, erre tették föl az életüket. Mondjuk a sérülésveszély elkerülés miatt mindenképpen változtatni kell a túlzsúfolt szezonokon. Bár ezt már sokan elmondták előttem és sokan el fogják még mondani utánam is, de ez egy másik poszt témája.
Itt most csak azért írtam le nagy vonalakban egy évet, mert a 2 hét „leállás” helyett 6!!!! hét esik ki a munkából, ha valaki tüneteket és/vagy pozitív tesztet produkál. Az eddig üzemi hőfokon, a legjobb hatásfokkal működő motort hidegen kell újraindítani. 6 hét alatt nehéz nem izmot, állóképességet veszíteni. Nem beszélve csapatsport lévén a közös gyakorlásokról, edzésekről, meccsekről. A meccs és edzéshiány nyilván nem tesz jót a pontosságnak, a fizikális "visszaépülés" pedig a tempónak, koncentrációnak. Amíg egy „szimpla” sérülésnél a felépülés bizonyos szakaszában elkezdődhet a munka, ebben az esetben a potenciális szövődmények (pl. tüdő vagy szívizom károsodás, ami egy élsportolónál jó eséllyel a karrierje végét jelentené) miatt sétálni is csak mértékkel lehet. Így minden visszatérő óriási hátránnyal, gyakorlatilag nulláról, hidegen száll be a küzdelmekbe. Meccsbe, játékba kell hozni őket úgy, hogy az ellenfélnél már mindenki 100% körül mozog. Nem mondanám igazságosnak, értelmesnek sem túlzottan, de még ennek az időszaknak is voltak pozitív hozadékai.
Kezdem Pastorral. Sosem volt a szívem csücske, többek között azért, mert ha nem tetszett neki valami, csapatot cserélt, nem azzal akart és azt főzni, amilyen hozzávalók vannak, és ha a végeredmény nem ízlett kiöntötte a kukába és kezdte elölről. Most a kényszer nagyobb úr volt Pastornál és belekerült egy olyan helyzetbe, amikor neki kell alkalmazkodnia és a legjobban használnia a megmaradt csapatot. Az eddigi 3 szűk bukta is azt bizonyítja, hogy bár eddig is tudtuk jól csinál Pastor-pitét(muhahaha), de igenis jó szakács és tud is alkalmazkodni. Számomra ez egy nagyon fontos előrelépés, reméljük megtartja ezt a jó szokását.
Folytatnám a fiatalokkal. Ha nincs ez a szar, akkor ismerve Pastort és a fiatalok „beépítését” Szegeden, akkor ennyien nem kerülnek föl és szem elé, pedig láthattuk, hogy nagyon tehetségesek. Óriásit fejlődhettek ez alatt az időszak alatt. Mélyvízben tanulsz meg rendesen úszni. Remélem közülük néhányat fel is akarunk építeni, hogy a Tisza partján teljesedhessenek ki. Igazi öröm volt őket a pályán látni! A legbrutálisabb előrelépés egyértelműen kisRostáé, aki egyedül maradva a posztján felnőtt a csapathoz, és egyre közelebb került ahhoz, hogy apja nyomdokaiba lépjen. Bravó Miki! Csak így tovább!
Elképesztő tartásról tanúskodik, hogy bár totál esélytelenül, egy teljesen érdemtelen, értelmetlen szituációban is megmutatták a fiúk, hogy kell küzdeni. Ez nem az „esélytelenek nyugalmával kiállunk” című mutatvány volt, hanem maraton összekötött lábbal! Oké, hogy a Vardar végigvert mindenkit 9 emberrel, de ott legalább volt egy alapcsapat, mi meg Ricsi visszatéréséig gyakorlatilag átlövő nélkül játszottunk.
És végigcsinálták, küzdöttek, hogy egy pillanatig se gondolja az ellen, ez olyan sima, mint amilyennek előre kinézett! Innentől kezdve nekem másodlagos az eredmény! Túl kell élni ezt az időszakot, behozni a hátrányunkat, bevárni a csapat többi tagját és bízni abban, hogy túljutottunk a nehezén! Mert higgyük el, nagyon nehéz úgy küzdeni, hogy gyakorlatilag biztos a vereség. Gyorsan felemészthet. Mert nem tehetsz róla, nem kiegyenlítettek az erőviszonyok, hiába adsz bele mindent, nincs esély a csodára! Ennek dacára nem összezuhanni és így küzdeni hatalmas győzelem!
Büszke vagyok a csapatra, a stábra, mert ez az időszak nem szimplán széllel szembe pisálás! Ez vírus úgy tizedelt meg minket, a sérüléseken felül, mint egy gimis csoportot, akik síeléskor saturészegen lecsúsznak a fekete pályán. Válogatás nélkül. Simán orosz-rulett automata fegyverrel…
Két dolog biztos, hogy ilyen körülmények között vagy dacára csak tökös gyerekek küzdenek, a másik, hogy a most fél éves kisfiamnak, akivel közösen néztük a meccseket az első szava Canellas lesz!
Csak előre!
Képek: Ehf Cl, és kedvenc csapatom fb oldala