Vannak mérkőzések, amikor az ember csak ül, néz, elégedetten bólogat vagy épp csak bosszankodik. És vannak olyanok, mint a csütörtöki Szeged–Barcelona. Amikor már napokkal a találkozó előtt remeg a gyomor, dobol a szív, el-elakad a lélegzet, megfagy a levegő, és minden idegszálad tudja: ez nem csak egy meccs. Ez az ítéletnap. Ez a szezon minden öröme, fájdalma és válasza egyetlen este alatt. Egy este, amit nem lehet visszatekerni, nem lehet másnap kijavítani – csak megnyerni. Mikor, ha nem most?
A szezon elején minden mesébe illőnek tűnt. Micke és Jonas megérkeztek, és magukkal hozták az északi szelet, ami azonnal átrendezte a légkört a Tisza partján: precizitás és higgadt erő érkezett Szegedre. Mintha évek óta ismerték volna ezt a csapatot. Jöttek a győzelmek, a felszabadult, tempós játék, a rég nem látott mosoly a pályán. Mindenki azt érezte: ez most más. De a sport nem szereti az egyenes utat. jött a mélyrepülés és olyan vereségek, amilyenekhez nem vagyunk hozzászokva, az NB1-es pofonokon Balatonfüreden, Csurgón és Győrben. 2024 ősze óta nyeretlenül a Bajnokok Ligájában... A győri zakó után az a szóbeszéd járta, hogy a játékosoktól még az autókat is elvették. Egészen addig, amíg vissza nem tértek Párizsból. Addigra már mindenki csak egy dolgot kérdezett: ebből hogy lehet visszajönni?
És akkor jött a válasz. Nem szóban, nem nyilatkozatban, nem közleményben. A pályán. Először Párizsban, ahol a világ egyik legkomplettebb csapatát, a PSG-t tíz góllal küldtük haza. Tény, nem játszott jól a Párizs, és nekünk is többször volt szerencsénk, de ilyen simán nyerni a francia fővárosban még így is tekintélyt parancsoló, és nem a szél fújta össze a gólkülönbséget. Ott valami előtört, és valami megindult – bennünk. Ez volt az első csoda.
Aztán következett a Magyar Kupa négyes döntő Tatabányán. Előbb a Gyöngyöst győztük le, majd jött a Veszprém, az örök rivális. A bakonyiak mindössze egyetlen alkalommal, 1:0-nál vezettek – aztán mi diktáltuk a tempót, mi uraltuk a meccset, mi maradtunk higgadtak a legfontosabb percekben. Mert végre nem csak 50 percig voltunk jobbak, hanem a végjátékban is. És ott, a legnehezebb pillanatokban mi bírtuk jobban idegekkel. Hat év után újra kupát nyertünk, és az érzés: visszatértünk. Ez volt a második csoda.
És most jöhet a harmadik.
A történelem egy olyan fejezete, amit még soha nem írtunk meg Szegeden: a Barcelona legyőzése a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. Nem kis feladat, de már kétszer megszorongattuk idén a katalánokat. A szezon elején a Palauban kilenc gólos hátrányból jöttünk vissza mínusz egyre, itthon pedig egy fiatalabb keret ellen, rettentő rossz szériában ikszeltünk. Be kell látni: nem verhetetlen Barcelona, nem olyan együttes, akinek csak a mezétől is összerándul az ember gyomra, vagy rimánkodik, hogy csak maradjunk 10-en belül. Két vereséget szenvedtek el az elmúlt hetekben a spanyol bajnokságban, kiesett Perez de Vargas is, és hat-hét hete nem játszottak igazán éles meccset. Mi pedig jövünk lendületből, Párizsból, Veszprém elleni kupagyőzelemből, dühből, szenvedélyből. Bennünk van a tűz. A tempó. A forma. Használjuk ki!
Ez a Szeged már nem élhet és nem is él a múlt emlékeiből. Ez már nem a nosztalgiázás ideje. Ez a jelenünk. És ha kell, a jövőnk. Új vezérek, új stílus, új arcok. Smarasson, Kukic, Röd, Thulin, Toto – új nevek, de már most a mi embereink. Ott van Kalarash, aki úgy zárja a falat, mint egy atombunker vasajtaja, és ott van a beállóban Bánhidi Bence, aki újra úgy játszik, mint hat évvel ezelőtt. Újra ott van a legjobbak között. Nem csak fizikálisan, fejben is. Mint csapatkapitány, mint vezér. Most ő húzza magával ezt a csapatot.
A kapuban ott van Thulin, aki a kupadöntőn végérvényesen megérkezett Szegedre, és Mikler Roland, aki ezt a mez már nem egyszer egyöntetű izzadtságra védte. Most valamelyiküknek hőssé kell válnia. Mert ez a meccs a kapusokról is szól.
És ott vagyunk MI. Szeged. A lelátó. A tábor. Az a közösség, ami nemcsak nézi a meccset, hanem annak részese is. A Barcelona hozzászokott a tapsoló közönséghez. De nálunk nem tapsolnak. Nálunk támadnak a lelátóról. Itt nem csak kézilabdát játszanak – itt kézilabdáért élnek. Ez a PICK Aréna. Ez már nem az Újszegedi Sportcsarnok, de ha kell, mi visszahozzuk azt a poklot. Csak nagyobban. Hangosabban. Egyszerre. Együtt.
Ez az a meccs, amire 2019 óta minden szegedi vár. Amire már egy héttel előtte elfogytak a jegyek. 8300 kék szív lesz bent. De ne csak nézőként – szurkolóként. Egyként. Egyszerre. Egy hangként. Mutassuk meg a Barcelonának, mi történik, ha 8300 szegedi szív egyszerre dobban, minden kéz egyszerre tapsol, minden sál egyszerre leng, minden torok egyszerre üvölt.
Ez nem csak egy meccs. Nem csak egy negyeddöntő. Ez az este értünk van. Szegedért. A csapatért. A városért. A hitért, amit nem lehet megvenni – csak kivívni. Három a magyar igazság: Párizs, Tatabánya, Szeged. Két csoda már megvolt. Most jöhet a harmadik.
Álmodtunk egy világot magunknak, ismét itt állunk a kapui előtt - rúgjuk be, lépjünk át rajta közösen.
Hajrá Szeged, Csak Előre!