És mégis csak erre szállhatott egy jótündér, hiszen könyörgéseim meghallgattattak, és a semmiből egyszer csak idedurrant egy szögedi VENDÉGPOSZT, Dimwitch tollából...én csak kiraktam, fogadjátok szeretettel!
Így a szezon felénél megérkezett végre egy szegedi írás is. Nem ígérem, hogy állandó lesz, kezdtem megsajnálni szegény Csillát a sokadik Szeged felé kéregető megnyilvánulása után.
Eltelt 7 forduló a BL-ből, 4-2-1 mérleggel áll a magyar bajnok az idei BL kiírásban, csoportjának harmadik helyén. Feltehetjük a kérdést, megfelelő-e ez az eredmény így féltávnál, kimagaslónak számít-e a Szeged történetében vagy inkább alul teljesítettek a srácok? Ezt fogom boncolgatni nektek itt a következő pár bekezdésben.
A szezon elején az új, merőben fiatalító igazolások után és az előző idényben megszerzett negyedik bajnoki címmel mindenki bizakodva várta ezt a szezont Szegeden. A statisztikákat és a mutatott játékot nézve szinte az összes igazolásunk korban megfelelő (végre nem a pályájuk végé felé, korosodó sztárokat) igazoltunk. Irányítóban Canellast a fiatal portugál tehetségre, Martinsra cseréltünk. Elköszöntünk a védekezésben még mindig világklasszis Jonastól, és a beugró Martin Stranovskytól, helyettük két kimagasló játékost igazoltunk Frimmel és Blonz személyében. A pályafutásának legjobb éveihez közelítő, nemsokára 26 éves Frimmel érkezését először meglepődve fogadták a szegedi hívek, de eddigi teljesítményével igazolja, hogy nagy fogást jelenthet az osztrák a balszélen, kérdés, hogy milyen gyorsan tudja megtalálni a helyét védekezésben kettes pozícióban. Blonz megszerzése pedig azért is nagy fogás, mert a Barcelonával kellett versenyeznünk érte, ráadásul eddig nem volt jellemző, hogy északi tehetségek ne a Bundesligában folytassák pályájukat. Távozott a közel másfél szezont egyedül lehozó Kasparek is, akinek a helyére Tönnesen érkezett a buckántúlról. És hogy Pastor ne maradjon spanyol nélkül, Garciandía is Szegedre tette át székhelyét, és a korábban ismeretlen baszk egyelőre él a bizalommal. Sokan mondták, mondják, hogy a szokásos Pastor-féle húzás: cseréljünk le pár embert és meglátjuk mi lesz. Azonban ezek az igazolások, és mindezek mellett persze Bánhidi hosszabbítása után mondhatni végre látunk koncepciót a Tisza partján is. Mintha megfordult volna a szélirány, és mi Kékek tudatosabbak lennénk az igazolások terén, mint a piros mezes „barátaink”. De mindannyian tudjuk, hogy a Pastor-féle szisztémába beilleszkedni senkinek sem egyszerű.
Az első BL-meccsre francia honba utaztunk, a Montpellier vendégei voltunk. Ettől a meccstől sok szegedi nem tudta mit várjon, mi lenne az ideális eredmény, sokan féltették a csapatot, mert azért a Pitét leírni sose szabad. A meccs pontosan ezt mutatta, és akkor még nem is tudtuk, hogy a franciák – igaz szigorúan csak BL-ben –, de a top formában vannak. A meccs végén jogosan merült fel a kérdés: nyertünk vagy vesztettünk egy pontot? Szerintem sokat érhet ez a pont, ha majd az új Pick Arénában márciusban sikerül megverni Segoékat.
Ezután következett egy sima Zágráb elleni siker, amit igazából ennyivel le is lehet tudni.
A következő meccset Brestben vívtuk, ahol sok régi játékosunkkal találkozhattunk, illetve a tavalyi Covid blamánk sokadik felvonásának az okozójával mérkőztünk meg, ami így mindenképp pikáns találkozót ígért. A Szeged annyit adott ki magából, amennyire szükség volt idegenben a két ponthoz, ami mindenképp a nagycsapatok erénye.
Ezek után érkezünk el az Elverum elleni meccshez, Máthé Dominikék látogattak Szegedre, ahol már jártak nyáron két felkészülési meccsen. Sajnos ez a találkozó volt az, ahol semmi nem jött össze: minden kipattanót a norvégok szedtek össze, náluk több extra teljesítmény, kapusuk élete formájában volt, míg nálunk mindenki ezen a találkozón fogta ki élete legrosszabb napját. És ez volt az a találkozó is, ahol látszódott az, hogy Bombac mennyire a szíve és a lelke ennek a csapatnak, és nélküle mennyire nem volt ekkor még egyben a társaság. Persze, így is meg lehetett volna nyerni a meccset, ha van 1-2 extra klasszis teljesítmény. Mindenesetre ez a két pont nagyon hiányozhat a végelszámolásnál, mivel a Szeged a két elmúlt szezonban is megtanulhatta, mennyire számít a csoportban elért helyezés, és ebben a keszekusza csoportban minden egyes ilyen két pont aranyat érhet.
Azonban ott szereztünk vissza ebből egyet, ahová szerintem – főképp a norvégok elleni betli után – mindenki úgy engedte el a csapatot, hogy „jaj, csak tisztességes vereség legyen”. Ezzel szemben Kielben a meccs elején még 4-5 góllal is vezetett a csapat, majd a Zebrák megmutatták miért nem szabad őket sose leírni sohasem, és a meccs vége előtt 15-20 perccel már 7-tel is vezettek… Azonban itt olyan történt, amire szerintem nagyon-nagyon kevés szegedi drukker számított: végre nem omlott össze a csapat és megmutatta, hogy miért is rajtuk van az a bizonyos kék mez és nem másokon! A PICK Szeged a csapat történetében először pontot szerzett a Sparkassen Wunderino Arenaban! Már a montpellieri találkozón is szép volt az utolsó öt percben bemutatott pontmentés, de itt most olyat láttunk a Szegedtől, ami a korábbi években nagyon nem volt jellemző a csapatra. Végre nagy hátrányban is volt tartása a csapatnak, a korábbi összeomlásokkal szemben most végre fel tudtak állni a srácok. Miguel Martins is igazolta, hogy nem csak Bombac van ott az irányító poszton: berúgta az ajtót, „sziasztok megérkeztem.”
Ezt követte az előző kiírás BL ezüstérmese elleni hazai pályán vívott MOTW, ahol a Szeged megmutatta, hogy igenis számolni kell vele Európában, mert aki egy BL döntőst (aki azóta erősödött(?) egy Palmarssonnal is) kvázi „simán” meg tud verni, annak végre ott lenne a helye Kölnben. A végeredmény bár szoros meccsre utal, de valójában nem forgott veszélyben a győzelmünk.
Következett a korábbi évek mumusa Szegednek: a Vardar Szkopje. Igaz, hogy tavaly oda-vissza sikerült a csapat történetében először megverni, de ki ne emlékezne a 2019-es negyeddöntőre a Vardar ellen? Ezen a meccsen nem csak a Szkopjéval kellett farkasszemet nézni, hanem azzal a ténnyel is, hogy a Mi Sporink több mint valószínű, hogy utolsó nemzetközi meccsére lett megtöltve. 48 év és 157 nemzetközi meccs után búcsúzunk a katlanunktól (még két bajnoki hátra van), hogy a folyó másik partjára költözzünk egy nemzetközi viszonylatban is méretes multifunkcionális csarnokba, a PICK Arénába. Visszatérve a meccsre, a Szkopje az a csapat, amelyiket sosem lehet leírni, és ez meg is látszott a találkozón. Hiába léptünk el többször is, a 38 évesen is villámléptű Dibirov vezetésével, aki még mindig beférne a világ bármelyik csapatába, mindig fel tudott zárkózni a kétszeres BL-győztes. Végül méltóképpen, egy 34-31-es győzelemmel búcsúztunk a Sporitól és így a csoportkör félidejében a 4-2-1-es meccsaránnyal, és 214 dobott 200 kapott góllal állunk.
Szerda reggel utazott Szkopjéba a csapat, hogy a múltheti teljesítményt megismételje. Már az előző fordulóban, hazai pályán is megtapasztalhattuk, hogy nagyon oda kell figyelni Vujovics csapatára. Most a Jane Sandanskiban azért lépnek pályára, hogy meglépjenek a csoport két kiesőjelöltje elől, és zárkózzanak az Elverumhoz, hogy a kieséses szakaszban kedvezőbb ellenféllel futhassanak össze. Biztos, hogy a szurkolóik és a csapatuk is nagy motivációval fog érkezni a mai mérkőzésre, egyrészt a visszavágás reményében, hiszen már tavaly sem tudták legyőzni a Szegedet, másrészt pedig ez a párharc a 2019-es negyeddöntő óta mindig pikáns összecsapást ígért.
Az eddigi három hónap után, kicsivel a válogatott szünet előtt az alábbi mérleget vonhatjuk. A védekezésünkről elmondható, hogy elmarad az előző években megszokotthoz képest, de így is a 4. legkevesebb gólt kaptuk (a veszprémi csapat kapta a legkevesebbet 197 góllal). A támadásunk mondhatni szokásos, a középmezőny táborát erősíti, de miért is kellene ősszel extrát mutatni? Hányszor láttuk már Szegeden azt, hogy ősszel kimagaslóan túl jól teljesítettünk és utána jött a tavaszi hanyatlás és összeomlás. Ez a hét meccs megmutatta azt, hogy van potenciál és kurázsi ebben az eléggé megfiatalított csapatban (közel két évvel csökkent az átlagéletkor), de kell még fejlődni, ha a csapat történetében először szeretnénk megvédeni a magyar bajnoki címünket, ha szeretnénk végre nem csak nézőként követni a BL F4-et Kölnben. Mindegyikre nagyobb esélyt lehet látni Szegeden, mint eddig a csapat 60 éves (Boldog születésnapot, Pick Szeged!) történetében. Az igazolások egytől egyig igazolták, hogy idevalóak. Igaz, van még hullámzás a játékukban, de kinek ne lenne, ha egy új csapatba kerül, és egy olyan kaliberű edzőhöz, mint Juan Carlos Pastor. Hogy ne csak az új igazolásokról legyen szó, sajnálatos, hogy Bodó Ricsi formája régóta nem talált vissza a korábbihoz, és kérdéses, hogy az év végén lejáró szerződésével mi lesz. Kár lenne megbontani a jól mükődő Bánhidi-Bodó tengelyt, de a jelenlegi formája Ricsinek nem biztos, hogy ér egy újabb szerződést. Ékes ellenpéldája Mackovsek, akinek szintén lejár a szerződése, de mellette lehet, hogy élete formájában van, mind támadásban, mind védekezésben. A kapusaink a kötelező 30% környékét hozzák azonban a szezon második felében kelleni fog tőlük is az extra céljaink eléréséhez, főleg Mirkotól várhatunk jobb teljesítményt, aki idén eddig adós maradt a klasszis teljesítménnyel. Radivojevicnek is vissza kell nyernie a tavalyi és tavalyelőtti formáját, hogy a jobbszélünk ismét teljes pompájában villoghasson.
Összességében Szeged felett kék(ül) az ég, épül-szépül a csapat és a PICK Aréna is. Egyelőre koncentráljunk a jövőheti dániai kirándulásra, ahol a Kiel bukásával kulcsmeccset játszhatunk, hogy a csoport első helyére odaérhessünk. Azután pedig mi szurkolók lélekben készüljünk december 9-ére, amikor a THW Kiel ellen felavatjuk új arénánkat. Húzzuk fel újra azokat falakat Szegeden, amik egy igazi bevehetetlen erőddé fogják tenni új lakhelyünket, és jöjjön az új Arénában egy több éves veretlenségi széria.
Hajrá Szeged! Csak Előre!