Negyedik hét, negyedik Szeged-Veszprém, Veszprém-Szeged meccs. Az előző három találkozó szegedi szempontból három vereséggel, összesen -21-es gólkülönbséggel végződött, de egy javuló tendencia volt látható a csapat játékán. Szomorú volt tapasztalni, hogy nem volt teltház, bár ez az eredmények, a hozzáállás és a vezetőség kommunikációjának hiányában nem volt meglepő. Ezekkel az előjelekkel futottunk neki a látszólag legkevésbé jelentős rangadónak, és az eredmények után ez a győzelem – még ha a legkevésbé fontos találkozón is a várhatóan 6-7 találkozóból – akkor is úgy kellett a csapatnak, a tábornak, egész Szegednek, mint egy falat kenyér. Egy falat kenyér, de korántsem alamizsna. A negyedik meccsünk volt a Pick Arénában a Veszprém ellen, és mindössze az első győzelmünk: negyedik héten, az idei negyedik, és egyben az Aréna negyedik rangadóján aratott győzelemmel óriási lépést tettünk az alapszakasz megnyerése felé – és lehet, hogy Pastor negyedik szegedi bajnoki címe felé is?
Sokan a szurkolók között már úgy álltak ehhez a meccshez, hogy essünk túl rajta, és jöjjön egy kis szünet az ősi riválisból, mert ez így, ezekkel az eredményekkel már túlságosan morál- és táborromboló is lehet. Délután a meccskeretek megpillantásakor érdekes volt a szurkolói reakció: míg korábban azon sopánkodtunk, hogy mi lesz velünk Bánhidi nélkül, most felsóhajtottunk: végre Rosta Miki is szerepet kaphat! És micsoda szerepet, hogy játszott! 10 lövés, 9 gól, kiharcolt hetesek (igaz be is kéne lőni őket…), és még az is belefért, hogy az egyetlen rontott lövése a legfontosabb pillanatokban volt, amikor eldőlhetett volna a meccs. Találatai, védőkről való leválásai élményszámba mentek. Teljesen érett, és már-már azt a Bánhidit idézi, akivel a Szeged anno szerződést hosszabbított. Egyenrangú posztriválisok lettek, ami nemcsak a Szeged, hanem a válogatott számára is fontos lehet. Bosszantó, hogy Pastor Bánhidi jelenlétében nem szán neki akkora szerepet, mint amit megérdemelne, de ettől függetlenül a Mister munkáját el kell ismerni – akárcsak a fiatal Bánhidi esetében is, Rosta Miki is 24 éves korára érett be, és ért el klasszis szintet, hát ha még a védekezésén lehetne egy szintet emelni! Őt bármi áron, bármennyire teletömött aktatáskányi pénzzel vagy biankócsekkel, de meg kell tartani, nem szabad elengedni Bukarestbe.
De nem csak ő volt a kulcs. Ki lehet emelni Mackovsek tökéletes első félidei játékát és egész meccsen nyújtott védőmunkáját, Mikler Roli sorozatos bravúrjait és ziccervédéseit – aki igazi csapatkapitányként a legfontosabb pillanatokban tett hozzá, összerántotta a társaságot és tartást tudott adni a srácoknak –, Martins lendületét és fifikás bejátszásait, Garciandia lélekjelenlétét a végén a hibáinak ellenére, és még sok mindenkit. De ami a legfontosabb volt az egész meccsen az az akarás, a küzdés, hogy mindenki, aki pályára lépett, felszántotta végre a Pick Aréna padlóját, aki pedig padozott, egy jó szóval mindig segítetti tudta társait. Hosszú idő után ismét egy összetartó alakulat képe sejlett fel, amiben nem az egyénieskedés dominált. A kupadöntőn már pislákoló parázs végre belobbant és minden szemben és szívben ott égett a tűz (hol volt ez eddig…?). Lélektanilag ez a győzelem, és a kivívásának módja, a közönség és a csapat egymásra találása rengeteget jelenthet a hátralévő egy-másfél hónapra nézve, amikor tényleg minden idegszálunkkal az Építőkre koncentrálhatunk. Olyan feszültségek szabadulhatnak fel, melyek ki kell hogy rángassák a csapatot az apátiából, egyúttal önbizalmat és hitet kell, hogy adjanak.
Reméljük a Mister is észreveszi, hogy a csapat forgatásával, a cserejátékosokba fektetett bizalommal sikerre vezetheti az együttest. A mai tempó mellett nem lehet 8-9 játékossal ilyen meccseket végigjátszani (talán csak a Magdeburg képes hasonlóra). Az előző meccsekhez képest Martins játszott, Rosta játszott, Blonz játszott, és nemcsak, hogy játszottak, hanem be is váltak, pótolni tudták a személyes kedvenceket. Reméljük Pastor is belátja ezt, és az utolsó meccseken is bátran fog nyúlni hozzájuk, mert a sérültek és betegek visszatérésével, a keret mélységét kihasználva, akkor a bajnoki döntőben bármi megtörténhet, mert még ennél is több lehet a csapatban. És ne feledjük, ha innentől minden meccsen hozzuk a papírformát, elegendő két hazai győzelem a bajnoki döntőben, akárcsak egyetlen gólocskával is, még akkor is, ha Veszprémben felküldjük az ifit és 15-tel kikapunk, hogy a Pick Arénában első ízben egy csapat bajnoki címet ünnepelhessen… Csak aztán meg ne változtassák jövőre megint a kiírást, hogy a gólkülönbség dönt, ha mégis így alakulna :)
A háború vége még messze van, ellenfelünk ráadásul egy másik fronton is vetélkedik, de most egy olyan csatát nyertünk, ami sorsfordító lehet. Az így kicsikart győzelmek összekovácsolhatják a csapatot a legnagyobb ütközetek előtt, amiben mindenkire szükség lesz a lelátókon, a padon és a pályán egyaránt.
Utóirat: Nem tudok és nem is akarok elmenni a bíráskodás mellett szó nélkül. Volt két BL-meccs nemzetközi bírókkal, és volt két hazai meccs magyar játékvezetőkkel. Ég és föld. A magyar bírók alkalmatlanok arra, hogy ezt a párosítást lefújják– legalábbis azok a párosok, akiket eddig delegáltak erre a két találkozóra. Nézzük meg milyen volt a két BL meccs hangulata, összképe, bírói ténykedése, és a másik kettőé. Gyalázatos, és azt hiszem, ebben mindkét oldal egyet kell értsen. Ide-oda következetlen, érthetetlen fújások a magyar sípmesterek részéről. Van olyan magyarországi bíró páros, kettő is, akik BL meccseket fújnak hétről-hétre, világ- és Európa-bajnokságokon szerepelnek. Nem megsértődni kellene azon, hogy a legtöbben külföldi bírókért kiáltanak, hanemvagy olyan bírókat delegálni, akik alkalmasak ilyen színvonalú meccsek levezetésére, vagy mélyen elgondolkozni és magába néznie a szövetség megfelelő személyeinek – persze ez utóbbi már régóta hiánycikk.