A rendes fiúk nem viszik táncba a hölgyeket!
A megfogalmazásom kicsit durvább lenne jelen a helyzetben, de a blogot valószínűleg kiskorúak is olvassák.
Miután nem vehettem részt a veszprémi túrán, így vegytiszta körülmények között, egyedül óriási nyugalomban néztem a meccset, a végén belekóstolva a szegedi borfeszt közönségének hangulatába. A mérkőzés elemzésétől eltekintenék, inkább a bajnoki döntők lélektanát vesézném egy kicsit. Azért lehet, hogy egy pici elemzés mégis becsúszik.
A Pastor-féle Pick Szeged borzasztó nyugalomban él és készül egész évben a meccseire. A vezetők gondoskodtak róla, hogy a játékosok és a stáb felé semmilyen kritika ne jusson el, szervezett szurkolói ankét nincs. A szurkolói csoportot is a saját képükre formálták. A játékosok egy burokban élnek, nincs kapcsolatuk a külvilággal, legalábbis együtt, csapatként nincs. „Nem kell a balhé, nyugodtan kell készülnünk” - szólt a mese. Ez egyrészről érthető, mert valóban nem kell a hőbörgés és a folyamatos nyávogás (bár ez csak nagyon kicsiny részben jellemző), egyébként is ez inkább a vezetők felé, mint a csapat felé irányul. Ugyanakkor kivették azt a szükségszerű feszültséget is a rendszerből, amit a játékosoknak érezni kellene a bajnoki döntő előtt. Érezni kell azt a pozitív energiát, hogy több ezer szurkoló a labdát befújná a kapuba, és ha tehetné, együtt védekezne Blazeviccsel és Petrussal.Akár úgy, hogy maga áll Nagy Laci és Palmarsson elé, illetve minden szurkoló gondolkodás nélkül nekimenne a veszprémi falnak és - állhatna ott akármilyen Timuzsin meg Terzic - a parkettába taposnák őket. Persze csak elméletben, de a szurkoló érzi az erőt magában a biztos győzelemhez. A BAJNOKI döntő nem egy (naná mert kettő) mérkőzés. A bajnoki döntő háború: a Trónok harca, a Csillagok háborúja, a Gyűrűk Ura és az Egri csillagok szintjén van. A bajnoki döntőt nem lehet jó fiúk módjára csak úúúgy lejátszani. Azt nem lehet megnyerni csak akkor, ha az ember úgy érzi, hogy belülről meggyullad, szétveti az erő, a láncot átharapná, csak azért, hogy a pályára léphessen. Gladiátorok kellenek, akik a végsőkig harcolnak. A rendes fiúk a bál után egyedül mennek aludni. Itt „férfiakra” van szükség és nem srácokra. Akik dühösek, éhesek, és ha kell, kegyetlenek, akik nem alkudoznak és főleg nem állnak félre illedelmesen, hogy elvigyék a legszebb lányokat.
A csapat érezné ezt az erőt, ha nem zárták volna el a szurkolóitól. Ha a vezető szóba állna a szurkolókkal, nem csak a kiválasztott néhánnyal. Ha Pastor megértené, hogy mi az, amire szükségünk van. Talán végre megtudná, hogy nem csak a taktika számít.
Bármennyire is okoskodásnak tűnik, nem hittem el az első félidőben, hogy nyerhetünk. Azért nem, mert láttam az arcokat. Vezetünk öttel: a veszprémi játékosok feszültek és ingerültek, vitatkoznak a játékvezetővel, balhéznak az ellenféllel, oda-oda ütnek. Kapjuk a pofonokat (ami benne van), na de miért nem adunk? Baj van - érezték ők is. Az időkérésnél pezseg a veszprémi kispad, a játékosok egymást hergelik-bíztatják. Ez így van jól! Ezt kell tenniük. Mindent megpróbálnak, hogy kizökkentsék magukat és az ellenfelet is ebből az állapotból, mert egyébként veszítenek. A szegedi kispadnál mindenki vigyázban áll, csak Pastor magyaráz. Nem ideges és nem feszült senki. Emberek, vezetünk az Arénában! Nem csodálkozni kell, hanem megőrülni. Mint a lelátó kék sarka, akik elhitték, hogy megtört az átok. A játékosoknak nem beszéd kell, hanem ki kell pillantani a kékek közé. Menjen fel a kibaszott pulzus és „végezd ki” az ellenfelet, törd meg! Ha kell, szövegelj, ha kell, hergeld a pályán, de NE LEGYÉL JÓ FIÚ! Ekkor veszítettük el először a meccset, plusz 5-nél, mert nincs bennünk a gyilkos ösztön. A meccs tovább folyt, a Veszprém feléledt, mert a saját hajuknál fogva rángatták ki magukat a slamasztikából.
Újabb időkérés: a veszprémi pad pezseg, már mosolyognak, kezükben a meccs, visszatértek. Ők nem hibáznak, annyival vernek minket, amennyivel tudnak, ők nem kérnek elnézést, bennük van győztes gén. A szegedi oldalon mindenki vigyázban áll, csak Pastor magyaráz. Nincs egy ember sem a csapatban, aki megrángatna mindenkit: Hé, emberek, ez a bajnoki döntő!
Dühös vagyok, mert elcsesszük. Harcoljunk, ha nem működik a játék , minden lépés szenvedés legyen az ellenfélnek. Háborogjunk, reklamáljunk, verjünk oda, ha kell, vagy legalább ijesszük meg őket, de valami legyen! Nézzetek a kék sarokba, őket is fel kell rázni, fogy a hit, de csak velük sikerülhet, nem kell a kurva taktikai tábla. Mindent tudunk csak menni kell szívből, erőből!
De nem ez történt. A jó fiúk szimpatikus vesztesek lettek. Nincs már lány a táncteremben, biztos lesz majd egy szemüveges fogszabályzós „rendes” lány, de nem az a bögyös–dögös vörös, akit akartam.
Nincs a Pick Szegedben a győztes mentalitás. Én még nem láttam olyan kézilabdameccset, ahol az edző nyeri meg a meccset. A pályán dől el minden, mert az edző felkészít és útra bocsát,segít, ha kell. De sípszó után HÉT ember küzd HÉT ellen. Csak a játékosok nyerhetik meg, és csakis akkor, ha taktikán és a tudáson kívül rendelkeznek valami plusszal. Nem lehet elegánsan trófeákat nyerni. A nagy meccseket mindig a sztárok és a vezérek döntik el, mint a háborúban. Nem ismerjük a vízhordó fiút és a rádióst, a szekértolót és a takarítót, csak a hadvezéreket és a tiszteket.Csak ők segíthetnek, ha baj van. Dobó István és Bornemissza Gergely, Luke Skywalker és Han Solo. Ők kellenek ide. Ők kellettek volna.
A Pick Szeged nem fog nagy dolgokat elérni, amíg nem lesznek egyéniségek a csapatban, akik vezérré válhatnak, akik segítenek kizökkenteni a nihilből a többieket. Akik a megfelelő időben megmutatják a kék sarkot. Fiúk, ott a példa: ha ők elhiszik, nekünk is el kell. Aki érzi a feszültséget, a támogatást, a dühöt, a haragot és a szeretetet is. Akivel szívesen mész a háborúba, mert vele győzni fogunk!
Széllel szemben- azt mondják- nem lehet, kemény törvény de kivétel én leszek /wellington/
Kell egy kapitány a sereg élére!
Hajrá Kékek! Szerdán a becsületünk a tét!