Mocsok nehéz megszólalni a szombati meccs után. Ötször kezdtem neki a posztírásnak, mert még mindig csak rémálomnak tűnik az egész minden részletében.
Most is bíztunk benne, hogy van kiút a mostani helyzetből. Kegyetlenül akartunk, de egyszerűen nem ment. Az a szurkolás nélküli 10 perc húsba maró volt. Amikor újra megszólalt a tábor bepárásodott a szemem, fölrobbant a csarnok. Erőt mutattak a szurkolók, de a játékunk leszámítva a második félidő egy realatíve rövid periódusát sajnos megint elmaradt a várttól. Megint nem sikerült, sokadszorra. Elillant az önbizalom mindenkiből a pályán, anélkül pedig nem lehet nyerni, bizonyítani. Hogy ez miért lehet? Senki nem tudja...
Hogy miért vagyunk kibukva, nem egyszerű megmondani. Én csak a saját nevemben tudok beszélni. Beültem remegő kézzel, kiborulva a sajtótájékoztatóra, rohadt ideges voltam, de nem a látott játék, az elveszett két pont, a meccselés miatt, hanem a bénító tehetetlenség miatt, hogy rohadtul nem tudok segíteni. Mert szívemre téve a kezemet, őszintén kijelenthetem, hogy számomra meccsre járni, több, mint szórakozás, kiüvölteni a feszültséget. Nagyon sokszor lendített át a csapat életem holtpontjain. Voltam én is hasonlóan mélyen, tanácstalanul fuldokolva és nagyon jót tett kikiabálni a keserűséget, bízni abban, hogy egy nagy csata után erőt meríthetek és kimászhatok a gödörből. Lehet ezért naívnak tartani, de nagyon sokszor bejött. Ez az én Csapatom, amely bármilyen nehéz volt bármikor, arra a kétszer 30 percre elfeledtette, hogy az élet néha egy kalap szar, és egy győzelem után újra visszaállított a startvonalra. Soha a büdös életben nem fogom elfelejteni azt amikor kirángattak a teljes apátiából, erőt, tartást és az egyűvé tartozás élményét adták nekem. EGYEDÜL TE SOSEM LESZEL!
Lehet azt mondani, hogy semmivel sem tartozunk, hiszen ezek szívtelen profik, meg különben is meggyalázták a klubot és minket, de higgyétek el látni a háromszoros Bl győztes Jonast elcsukló hangon nyilatkozni, és a szurkolók segítségét kérni, inkább azt bizonyítja, hogy óriási a baj, sokkal nagyobb, mint gondoltuk. Látni a játékosok elgyötört arcát, akik tisztességesen edzenek, dolgoznak és egyszerűen nem megy, NEM SIKERÜL SEMMI, pedig nagyon akarnak. Nem tudjuk, hogy mi a probléma, nem is érdemes találgatni. Nincs most értelme semmilyen kritikának, bűnbak keresésnek. Én egy dolgot biztosan tudok, hogy a sok szépből és jóból, amit a Pick Szegedtől kaptam most remélem jó sokat vissza tudok adni, mert most ők vannak nagyon mélyen, és nem tudják merre van a felfelé. Most nekik van szükségük a szurkolók segítségére! Hátha mi fel tudjuk őket emelni arra az önbizalmi szintre, hogy megtalálják a kivezető utat. Másképpen nem megy. Sokadszorra fogtunk padlót, de hiszem, hogy még föl lehet kelni!
Hajrá Szeged! Csak előre! Csak együtt!
Fotók: Kocsis Alíz