Pár évvel ezelőtt az ilyen kirándulások, hazai meccsek leginkább a „sztársimogató” légkörről maradtak emlékezetesek. Azért voltunk hálásak szeretett csapatunknak, hogy a legjobbakat nézhettük, bármi is az eredmény, meghaltunk a pályán, de akkor sem győzhettünk. Régi szép idők voltak ezek, egy európai kis vagy később közép-csapat kalandjai. Eddig is nagyon jó volt várost nézni, összekötni a turistáskodást a fanatizmussal, majd szép emlékekkel, de leszegett fejjel eloldalogni egy-egy sztárgárda otthonából. Nekem is furcsa és új, próbálom ízlelgetni sokadszorra, de most leírom, mivel ezen a hétvégén eddigi "legharmatosabb" mezőny és kapusteljesítményünkkel „csak” két góllal kaptunk ki Európa most talán legjobb csapatától, hogy a „sztársimogatós” időszaknak barátaim, bizony vége. Mi is azok lettünk!
A városnézés is jól indult, mert 2 Párizsban töltött óra után tök véletlenül belefutottunk Mikkel Hansenbe, a menyasszonyom mondta is, hogy miért nem kértem meg, hogy csináljon egy képet rólunk, mert eddig nem sok közös fotónk van. Muhahaha. Hazafele, pedig Tarantino egyik kedvenc színészével Tim Roth-al(Hazudj, ha tudsz!, Kutyaszorítóban) repültünk haza, szóval megkaptuk az éves híresség adagunkat.
Csodálatos és hatalmas város, a négy nap ott töltött idő sajnos nagyon kevés még a kötelezőkre is, de arra elég, hogy átvedd ennek a sokszínű forgatagnak az életérzését. Elég laza hely főleg, ha még a nyelvet is beszéled. Irgalmatlan mennyiségű, bisztró, kocsma, kávézó, étterem van, ahova szép időben kiülhetsz és nézheted az utca sodrását. Nekünk nagyon nagy szerencsénk az időjárással. Bár november van, ez a turisták számán nem érződött, rettenetes tömegek minden főbb turisztikai ponton, a Notre Dame-nál, Sacré Couer-nél, az Eiffel toronynál, hogy Champs Elysée-ről már ne is beszéljek, amit egyébként vasárnap lezárnak az autósok elől, hogy a járókelők birtokba vehessék, mint a világ legmenőbb sétáló-utcáját. De a tömeg így sem okozott fennakadásokat sehol. Fantasztikusakat ettünk, ittunk. Hatalmasokat sétáltunk, vesztünk el jó párszor, hogy aztán vasárnap délután odataláljunk a meccsre, hiszen mégis ezért utaztunk ide.
Úgy is beharangozhatták volna a meccset, hogy Európa két olyan top csapata csap össze, akinek nincs rendes csarnoka. Imádom a csarit, sok emlék köt oda, de elég sok olyan létesítményben voltam már, amit gondolkodás nélkül elcseréltem volna rá. A Stade Pierre de Coubertin inkább hasonlít középsulis tornacsarnokra, ahol szalagavatókat tartanak, mint a világ egyik leggazdagabb klubjának várára.
Nagyon kedvesek voltak velünk, főleg, hogy a szegedi szurkolók egy része nem a vendégszektorban foglalt helyet, ahogy mi sem, de nem túl vérmes szurkolók a párizsiak, kivéve azt a néhány száz fociultrát, akik a szünetet is végig ugrálták. Nagyon jó hangulatot teremtettek és néha még a nézők is össze, összecsapták a kezüket olyan finom úriasszonyosan, de a végére azért tényleg lett hangja a lelátóknak. Minket pedig jó sokszor lehetett hallani, bár rendesen messzire, a kakasülőre ültették a mieinket, úgyhogy nagy elismerés.
A PSG legnagyobb igazolása egyértelműen Pastor jr., azaz Raul Gonzalez volt, akivel a leggyengébb párizsi pont a pad, számunkra sajnos, megoldódott. Az első félidőben eléggé domináltak a védelmek, hogy aztán a második egy igazi gólzáporos 30 perc legyen. Ez most minden idők legerősebb Párizsa. Nikola hatalmas zseni, de a hiányát most simán elbírták, reméljük lesz olyan, amikor ő is nagyon kellene a győzelemhez, lehetne ez mondjuk november vége felé… Morros úgy kellett ebbe a védelembe, mint egy falat kenyér. Lukával és Toft-Hansennel nagyon kemény faluk van, szenvedtünk is néha támadásban. Vasárnap úgy éreztem kicsit „túlkészültük” ezt a meccset, főleg egy válogatott hét után. Érthető egy ilyen taktikus, spanyol belháborúban a milliméterre és másodpercre összerakott meccs, de ezt most túlaggódtuk. A bemelegítésnél tüzet és óriás koncentrációt(mint amikor vizsga előtt végigpörgeted az anyagot) láttam a szemekben. Nem éreztem azt a felszabadultságot rajtunk, mint az eddigi meccseinken. Nagyon pontosan akartunk játszani, de bele-bele hibáztunk, és ettől görcsössé váltunk néha, egy tavalyi Szeged talán elvesztette volna a fonalat, de megint mutatja mennyit fejlődtünk, egy góllal vonultunk a szünetre. Ráadásul úgy, hogy Sego kétszer nézett bele egy 100 körül száguldó labdába 1 perc alatt. Nem feltételezem, hogy szándékos volt, de egy ejnye-bejnyét legalább ért volna az eset. Én tuti órákig csak repkedő Eiffel tornyocskákat láttam volna… Ki is esett a kapusunk, Mirko sem tudott hozzátenni a már kissé esetleges falunk mögött a másodikban. Mondjuk a túloldalon Corales is „csak” a kötelezőket fogta. Remélem a következő meccseken átszakad benne a gát, ami az elmúlt években alakult ki, és újra egy igazi Allilovicot láthatunk. Nagy szükségünk lesz rá.
A PSG nagyon jól játszott és minden labda úgy pattant, ahogy nekik volt jó. Nagyon pontosak voltak és bűntették minden hibánkat. Nem kérdés, hogy vasárnap a franciák voltak jobbak, de azt tisztázzuk, hogy nálunk a játék minden elemében elmaradtunk az legjobbunktól. A franciákban is maradt, de bennünk is van még bőven potenciál. Ha valaki azt mondja tavaly, hogy az utolsó két percben az x-ért mehetünk Párizsban idén, csak kedvesen mosolyogtam volna.
Nekem az eddigi felszabadultság és játék öröme miatt van hiányérzetem. Nekünk, ezt is jó kimondani egy ilyen ősz után, ez volt az igazi erőfelmérő, ahol kiderült milyen hibáink vannak, hol kell fejlődni. Az látszik, hogy ez a keret tényleg sokra hivatott. Nem játszottunk jól, de nem is estünk szét és közepes teljesítménnyel finoman szólva is vállalható vereséget szenvedtünk idegenben. Ha nincsenek a kihagyott ziccerek, Sego hozza a „szokásost(világklasszist)”, koncentráltabbak vagyunk, főleg a végén, akkor más is lehetett volna. De ne áltassuk magunkat, volt még a Párizsban is. Az azért sokat elmond, hogy nagyon örültek a lefújás után Sagosenék.
Most itt tartunk, visszaigazolást kaptunk, javítjuk a hibákat, dolgozunk tovább és megyünk előre. Ha visszatérünk a laza, örömmel teli gladiátor üzemmódba, akkor itthon jó eséllyel elkaphatjuk Európa legerősebb gárdáját november végén. De addig hátra van két fontos és vélhetően nyögvenyelős meccs a Skjern ellen. Nem lesz könnyű dolgunk, de ha „csak” azt a szintet hozzuk, mint vasárnap nem lehet bajunk. De ennél tudunk és fogunk is jobban játszani.
Nagyon élveztük Párizst és most végre nem leszegett fejjel kullogtunk haza, hanem álmokkal! Ritkán vagyok ennyire bizakodó egy vereség után, de itt semmi katasztrófa nem történt, csak megtudtuk hova kell fejlődnünk. Tavaszig van időnk megugrani a lécet, és elnézve az eddigi munkánkat először a történelem során nem viccsen szegedi optimista jóslat a legjobbak közé kerülni. De ne legyen elvárás a részünkről, hanem egyszerűen élvezzük ki, hogy ez nem csak fellángolás, bekerültünk Európa legjobbjai közé.
Köszönöm kedvenc csapatom, hogy idén komolyan számolni kell velünk! Csak Előre!
Leadkép: Csapatom Fb oldaláról