Viszlát kölni álmok

Egy nagy álommal lett kevesebb mindnyájunknak tegnap. A szünetben még hihettük azt, hogy meglehet, meglesz, mert ma olyan extázisban a csarnok és a fiúk, hogy itt csak mi mehetünk tovább. Aztán történt valami a szünetben, mert a második félidőben nem volt már az a hatalmas tűz a szemekben és a lelátókon. Mi történhetett? -kérdezhetné bármelyikünk.

Érdekes dolgok hangzottak el a sajtótájékoztatón, de mielőtt ebbe belemélyednénk kicsit messzebbről indítanék. Van egy elég érdekes sport a sakk-boksz. Értelemszerűen kiütésre vagy mattra megy a játék. Mind a kettőben relatíve pengének kell lennünk, mert hogy néz már ki egy KO 2 lépésre a mattól, egy lépésre egy vezéráldozattól. Nem lehet, hogy csak az egyikre fókuszálunk, mert gyorsan a padlón találjuk magunkat. Hogy ennek mégis mi köze van a tegnapi teljesítményünkhöz? Segítek, rengeteg.

Pastor kiváló sakkjátékos, de a „boksz” már nem az ő asztala, nem elég elegáns és kifinomult. Ide kötve Skube csak egy feláldozható „paraszt” volt a tábláján, meg tegnap este is, tegyük hozzá. Megérteni megértem a kis zsebrakétát, de sajnos, ahogy édesanyám mondogatta, ha akár igazad is van, nem mindegy hogyan adsz neki hangot, mert nem jut el az üzenet és a stílus maga az ember. Nem volt jó így látni Stast, mert mégiscsak 11 év után nélküle nincs bajnoki arany, és bár érthető a vezetőség, visszajött Deki, de rájuk is vonatkozik, nem mindegy hogyan kommunikálsz, hogyan becsülöd meg embertársaidat, hogyan bánsz velük, nem lehet mindent elintézni az „ezek profik" lózunggal. Közellenség lett belőle Szegeden, tett érte nem vitás, de ne legyünk álszentek, nem ő az első az utóbbi időszakban, akitől méltatlanul búcsúztak. A legrosszabb az egészben, hogy ez hatalmas plusz motivációt jelentett neki. Lábon lőttük magunkat az eddigi játékospolitikával. Muszáj lesz ezen változtatnunk, nehogy még néhány ex-szegedi bosszút akarjon állni rajtunk.

De nem csak Skube felejtette el a viselkedési normákat tegnap, Pastor reakciója és menekülése a sajtótájékoztatón egy tök egyszerű kérdés elől óriási öngól volt. Mert jól áll ez a „basszátok meg” mentalitás a rosszfiúknak, játékosnak, edzőnek egyaránt, de ők nem tartanak kurzust előtte a „hogyan kell méltósággal nyerni vagy veszíteni” témakörben, természetesen belevéve a viselkedési normákat. Gyakorlatilag a saját szabályait, elveit köpte ezzel szembe, nem igazán tudtam mire vélni, de az kiderült ő sem egy elegáns vesztes, mondjuk én is piszok nehezen viselem a vereséget, megértem őt is, de a stílus maga az ember és kétségeink ne legyenek nem a családi gazpacho receptet kérte el Parrondotól. Kár volt a végéért, egyik klub játékosai, edzői, szurkolói nem ezt érdemelték. Jó lett volna, ha erősebb kezű bírókat delegál az EHF, akik jobban megfogják a meccset, mert szívemre tett kézzel mondom, mindkét oldalon hagyták a nagyon határon mozgó, kemény játékot.

30 perc csoda után megállt a szegedi henger. Azt szeretném megkérdezni, azon túl, hogy sejtem az erre adandó féligazságokkal tűzdelt választ, miért úgy mentünk neki a másodiknak, hogy az egy gólos győzelem a tét? Miért nem dobta be a gyeplőt a lovak közé Pastor? Miért nem az volt a cél, hogy megrogyasszuk a Vardart?

Nem találok erre igazán értelmes magyarázatot. Bokszra visszatérve, ha rászámolnak az ellenre, és az tántorogva feláll nincs az az isten, hogy ne rontsak neki az első adandó alkalommal és segítsek újra csicsikálni, főleg, hogy a közönség is extázisban szurkol. Ehhez képest mi székkel kínáltuk a kóválygó bokszolót és megkérdeztük, minden ok? Majd vártuk, hogy folytassuk a partit, csak közben pontozással kikaptunk. Játsszunk okosan, hangzott el sokszor, valószínűleg a szünetben is, amivel csak az a probléma, hogy kifogtuk a szelet a csapat és a szurkolók vitorlájából, eltűnt a tűz, extázis és felállt a Vardar.

Nem akarok igazságtalan lenni a Misterrel, mert valóban sokat fejlődött, de el kéne már tudni fogadnia, hogy a humán faktor legalább olyan fontos, mint a taktika. Hiába tudunk kiválóan mattot adni 10 lépésben, ha a 9.-ben kiütnek. Mikor lesz képes megérteni, hogy mekkora szerepe van a tömegpszichózisnak, sportpszichológiának. Mert ezek nagyon hiányoznak a csapat felkészítéséből és sajnos az edzőjéből is. Hiába jó a rendszer, ha a másik csapat szarik rá, mert éppen önkívületi állapotban játszik vagy az edző nem hajlandó hagyni, hogy a versenylovak kifussák magukat a derbi napján.

Mert az elfáradunk egy egysoros Vardar ellen borzasztó gyenge magyarázat. Deki szemében azt láttam az első félidőben, hogy lehet hordágyban viszik le, de akkor is mindent belead. Jut eszembe, ha hosszabb a padunk, mint a Robertoéké, akkor miért nem használjuk? Fairplay? Stoilov akkor döntötte el a hullafáradt Makit, amikor akarta. Megjegyzem az első félidei idegállapotban lévő Jorge jobban bírta volna. Hiszen, ha a fej úgy dönt, hogy a test bírja, akkor bírni fogja. Volt valami csávó, aki valami csatából rohant haza segítségért, valami Maraton… De ezer, meg ezer példát tud bármelyikünk. El lett vágva a közös flow, élmény, összhang, extázis a második félidőre. Nem, nem egy góllal kellett volna nyerni, hanem összezúzni a Vardart! Tényleg ne fogjunk semmit a fáradtságra egy egysoros csapat elleni derbin, nem elegáns, ahogy a sok kétpercre sem kéne.

30 percet játszottunk megfelelő tűzzel, hőfokon, ami ennek a párharcnak a megnyeréséhez kellett volna. Hova tűnt a motiváció, miért kellett visszafogni a teljesen behergelt csapatot? Erre kell megtalálni a választ a bajnoki döntőig! Nekem van egy ötletem. Talán jobban kéne bízni a játékosaiban, önmagában, a felkészítésben, ami már pszichés is, a rendszerében és elfogadni, hogy a pálya széléről nem lehet mindent irányításunk alatt tartani.

Fölálltunk a sakkasztaltól és a ringben küzdünk tovább. Ott mások a szabályok, máshogyan kell motiválni, lelkesíteni, hergelni és hagyni, ahogy az első félidő 30 percében egymásra talált csapat és tábor győzzön. Láttuk a Sandanskiban meg Kielcében mekkora jelentősége van a tömegnek, mekkora erőt adhatunk a fáradó játékosoknak, ha fenn tudjuk tartani az extázist, mert ilyen állapotban jön ki belőlük a legjobb, a klasszis. És nem igaz, hogy katarzis közelében beszűkül a tudat, a gondolkodás, döntéshozatal. Ellenkezőleg. A tömeg szeretete képes az igazán nagy dolgokat kihozni a játékosokból, művészekből. Ha ehhez még jó a rendszer is, nincs, aki utunkba állhat.

El kéne felejteni a rendszer mindenhatóságát, a rendszert nem, de muszáj a pszichés részével kiegészíteni, mert sokadszor ez a vesztünk. Hiszen, ha van egy fölfelé tartó ív, egy bitang jó félidő, extázis, nem lehet csökkenteni a célkitűzést, mert lankad a lelkesedés, lankad a figyelem, de figyelni kell, ki ne pukkadjon a csapat. Na ez a technika, amit Parrondo, Dujshebajev sokkal jobban csinál, mint Pastor. Sajnos ő ebben biztonsági játékos. Bízom benne, hogy képes ebben előre lépni, mert ez a fajta tökösség ragadós. Kockázatos? Persze hogy az, de ha nyerni akarsz, muszáj kockáztatni ezen a szinten, különben marad a szimpatikus vesztes szerepe. Nem könnyű az út Kölnig, remélem sokat tanultunk ebből a párharcból és képesek leszünk átlépni az árnyékunkat.

Erősödött Mordor, bejutottak. Lehet némi lélektani előnyük velünk szemben. Egy esélyünk van: fel kell szítani újra a tüzet és nem ész nélkül fújkálni a lángokat, amikor fölcsapnak, hanem hagyni, hogy mindent felemésszen a tisztító tűz! Megégethetjük magunkat, naná! De nincs mit veszítenünk!

Csak előre!

Képek: Imádott csapatom Fb oldaláról