...Dimwitch szögedi oldali felvezetője olvasható alant...
Elérkeztünk a sorban a 20. szezonhoz, amelyben biztosan a magyar férfi kézilabda két gigásza foglalja el a bajnokság első és második helyét. Kérdés, hogy idén a Veszprém 27. alkalommal vagy mi 5. alkalommal ülünk fel a magyar férfi kézilabdázás trónjára.
Mindkét klubnak fontos, de vajon melyiknek fontosabb? Nekünk, akik egy majdnem elfogadható, szokásos őszi forma után már – mondhatni – a megszokott módon szétestünk és csak a bajnokság maradt számunkra (ismét). Megmentheti-e a Szeged az önbecsülését egy bajnoki címmel – elég lesz-e ez hozzá? Vagy az újjáalakuló, év elején ezt a bajnoki címet megszerzendő célként kitűző, újfent F4-os Veszprémnek jelentősebb ez? A presztízs mindenekelőtt. De tényleg, komolyan mondja bárki is a Balaton-partján, hogy egy bajnoki cím, amiből már van 26 darab, fontosabb, mint egy BL F4 győzelem? Szerintem mindkét kérdésre a válasz: NEM! . Érdekes, hogy a szavak terén mennyire különböző utat jár be a két hazai óriás: ellentétesek a kitűzött célok, elvárások, érzelmek. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy minden veszprémi elfogadná a hazai két ezüstöt, ha megnyernék a BL F4-et, amit már lassan egy évtizede kergetnek (reméljük még sokáig csak kergetik). Egoistán és nagyképűen hangozhat, de engem Szeged-szurkolóként nem érdekel már annyira a bajnokság vagy a kupa, hanem elsősorban a Kölnbe jutás. Számomra az egy sikeresebb szezon lenne, ha lenne F4, de csak két ezüst lenne a hazai fronton. No de nézzük meg, mi miatt tartunk itt, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe, hogy már csak azt várjuk, hogy legyünk túl ezen a két meccsen.
A szezont izgalmas előjelekkel vártuk itt a Tisza-partján, mi voltunk/vagyunk a bajnokok, felépült Pick Aréna, ahova a szezon közben beköltöztünk. Elköszöntünk két meghatározó és nagyon rutinos játékostól (Jonas, Canellas), és helyettük olyan ifjú titánok választottak minket, akiket bármelyik BL topcsapat szívesen fogadott volna a soraiban (Blonz, Martins, Frimmel). A szakmai stábban is apró változás volt csak az erőnléti edző személyében, így mondhatni optimistán vártuk a szezont. A célkitűzések változatlanok voltak: hazai fronton megnyerni, amit csak lehet, és eljutni Kölnbe – immár játékosként és edzőként, és Szeged-szurkolóként, nem pedig csak vendégként, hogy a Lanxess Aréna oldalán ott legyen a 60. születésnapját ünneplő Pick Szeged címere. Én nem fogok olyan részletesen végig menni a csapat szezonján, mint Csilla, de a csoportkör őszi időszakát tekintve volt előzetesen meglepőnek tűnő eredményünk és értelmezhetetlen botlásunk is (döntetlen Montpellierben, majd vereség az Elverum ellen hazai pályán). Ugyanakkor ismét pontot szereztünk Veszprémben, és az európai mumusunk, a Kiel ellen idegenben, hogy aztán a Pick Aréna avatóján csodálatos, egy BL top-top csapat szintjén játszva simán verjük a Zebrákat. Mindezeket összefoglalva, egy viszonylag jó őszi periódust zártunk, ahol látszódott az, hogy ha összeáll a csapat, akkor rendben lehetünk, de a hazai pályán elszenvedett BL vereség még sokba kerülhet. Az is érezhető volt, hogy a két rutinos játékos távozásával sokkal sebezhetőbbek lettünk elöl és hátul egyaránt. Tehát volt min (pontosabban, lett volna min) dolgoznia a szakmai stábnak a tavaszi szezon rajtjára.
Az Európa-bajnokságon sajnos se a magyar, se a szlovén válogatott nem teljesített úgy, hogy e két válogatott embereire építő csapatunkba a játékosok több önbizalommal és nagy kedvvel térjenek vissza, ráadásul még Bánhidi is kidőlt a szezon hátralévő részére. Emellett jött az információ, hogy a nyáron megszokott játékosmozgásokkal szemben mindössze egy játékos távozik (Henigman) és csak egy érkezik a helyére (Szita). Ekkor még gondolhattuk, hogy jó is lehet, ha nem változik a csapat túl sok helyen, mert az összeszokottság arany(akat), repülőjegyeket érhet a jövőben. Ezzel szemben a tavaszi szezon első BL meccsén úgy tettük tönkre a felépített őszi teljesítményünket, a jobb tavaszi sorsolásunkat, ahogy igazából csak a Szeged képes. Kikaptunk egy gyötrelmesen rossz meccsen a Zágráb otthonbában. Ezzel már nem a saját kezünkben volt a sorsunk a csoport 1-2. helyét illetően, a minimális önbizalmunkat a földbe döngöltük, de igazából csak a szokásos tavaszi összeomlásának első állomását hozta a Pick Szeged. Vajon mi kell ahhoz, hogy észrevegye bárki a klub vezetésében, hogy 4-5 éve van olyan játékosállománya a csapatunknak, hogy stabilan top8-as csapat legyünk és játszhassunk egy ki-ki meccset a F4-ért, amiről álmodozunk? De sosem jutunk el oda, mert sorozatosan jönnek az ilyen blamák. Erről azonban egy kicsit később. A BL csoportkört a szezon eleji reményeket és az őszi formát tekintve a várakozásokhoz képest csalódást keltő 3. helyen fejeztük be, ami azt jelentette, hogy ismét nem sikerült elkerülni a lassan mumussá kinövő BL nyolcaddöntőt.
Az ellenfelünk a B csoportban született sok érdekes eredmény után a 6. helyezett Flensburg lett. Ellenük mindig szenvedős, ki-ki meccseket játszottunk, de reménykedtünk benne, hogy a sérülésektől megtizedelt és formán kívül játszó németek ellen most azért meglehet ez a párharc annak ellenére is, hogy március környékén jött a hír: Bánhidi Bence már nem valószínű, hogy játszik a szezonban. Ezt követően, csak a szokásos Pick Szeged-módon, már az első meccsen olyan hátrányba kerültünk, hogy a továbbjutásnak egy ilyen kaliberű csapattal szemben nem volt reális esélye (sorozatosan ugyanazok a hibák és összeomlások és ugyanaz a szakmai stáb – hello, vezetőség nem veszitek észre?!). A hazai visszavágón egy-egy fellángolást leszámítva valós esélyünk nem volt a párharc megfordítására. A csapat teljesen széthullott, ez a pályán is látszódott, ezután még egy Gyöngyös elleni NB1-es, szégyenteljes zakó is becsúszott. Ezután – ha a zuhanyhíradónak hinni lehet – az egyik, évek óta a klubnál ténykedő, megkerülhetetlen vezető is beadta lemondását. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy őt azóta nem láttuk a találkozókon. De csak a klub egyik vezetőjének kellett volna itt lemondania, vagy az ő lemondása hozhatja el a spanyol királyság bukását Szegeden, hogy ezután a csapat egy új edzővel, impulzusokkal főnixmadár módjára újra úgy tündököljék, mint a 2018-19-es szezonban a szkopjei vereségig, vagy a 2019-20-as szezonban a #fuckcovid bejöveteléig? Persze, lehet mondani, hogy akkor is Pastor volt az edző, de mi minden megváltozott azóta! Több, elöl-hátul egyaránt használható, rutinos játékosunk távozott (részben miatta), a csapat nem tud megújulni, pedig eléggé jó és neves igazolásaink voltak a fiatalítás útján. Csak a régi beidegződésekhez ragaszkodik az együttes: a támadásainkat középen erőltetjük Dekivel, aki vagy betör a résbe a védőfalon, vagy bejátssza a beállónak, ami Bence sérülése óta nyilván nem olyan hatékony. Mindezt úgy, hogy van négy klasszis szélsőnk, akiket a 60 perc alatt csak annyira használunk, hogy futnak fel-le a pálya szélén, várnak a sarokban, hogy aztán hideg kézzel – hisz a találkozó közben labdát nem, vagy csak alig kapnak – odaálljanak hetest lőni, hogy aztán azokat is rettentően alacsony hatékonysággal használjuk ki. És akkor még ott vannak az átlövőink, akiknek csak rendesen kellene előkészíteni, nem pedig hebrencs módon odapasszolni a labdát, hogy „nesze, fogd meg és lődd el, aztán majd lesz valami.”
Pont abból, amit vártunk az év elején a fiatalítástól (a több energia, a nagyobb sebesség, szélesebb taktika repertoár), semmi se látszódik. Persze, kellene hozzá a jobb kapusteljesítmény is, hogy könnyű gólokat szerezzünk, de hálóőreink is ki vannak szolgáltatva a védelemnek, és sajnos ők se lesznek már fiatalabbak. Összességében szerintem a szakmai stáb az idei keret kialakításában is hibázott, nem tudjuk, hogy ezek a mennyire fakadnak abból, hogy nem azt kapták az igazolt játékosoktól, amit elvártak, vagy mennyire adódott abból, hogy nem tudták belőlük kihozni a maximumot. Egy biztos: a csapatra ráférne egy olyan impulzusváltás, mint az ősi ellenfélre, a Veszprémre. Nem szégyen néha másolni azt, ami máshol bejött és kipróbálni azt nálunk. Igaz, nem azt mondom, hogy 7 év alatt 5 vezetőedző kell, de látszódik, hogy a mostani szakmai stáb nem tudja ennek a fiatalosabb keretnek az adottságait kihasználni (a mezőnyjátékosok átlagéletkora 27-28).
A címben feltett kérdésre a hosszúra nyúlt eszmefuttatás után itt, a poszt végén válaszolnék. Nem. Egyszerűen nem elég a bajnoki cím a felszínen maradáshoz. A sok-sok várakozás, ígérgetés után mi már Kölnbe vágyunk. Eközben azt látjuk, hogy elfáradt a szakmai stáb és a csapat közötti dinamika, új lendületre, új impulzusokra lenne szükség. Itt az új Aréna, de – a nyitómeccset leszámítva – úgy tűnik, hogy azt sem a klub, sem a csapat, és sajnos még a szurkolók sem lakták be igazán. Szerintem komoly változások kellenek a mind a klub, mind a csapat szakmai vezetésében is. Természetesen örülnék, ha a csapat megnyerné a bajnokságot, de nagyon komoly hiányérzet és keserűség járna ezzel. Vitathatatlan, hogy Juan Carlos Pastor az egyik legsikeresebb edző valaha a Tisza partján: hosszú évek után eljuttatott minket a magyar bajnokság trónjára, megkerülhetetlen európai topcsapatot formált szeretett egyesületünkből. Érdemei elismerése mellett azonban meg kell jegyeznünk, hogy ebben nagy segítségére volt, hogy az évek során egyre nagyobb büdzsé állt rendelkezésére, ami miatt egyre jobb minőségű játéksok érkezhettek (ugyanakkor jelentős volt a fluktuáció is), ráadásul tengernyi türelmet is kapott. Ugyanakkor be kell ismernem, bármi is legyen a bajnoki döntő párharcának kimenetele, én a legboldogabb akkor lennék, ha a bajnoki címről adott interjúban a 10. szezonja végén Juan Carlos Pastor búcsúzna a csapat éléről és átadná a helyét bárki másnak, mert a nemzetközi szereplés sorozatos és csúfos kudarcai után már nem lehet csak ennyivel megmenteni az állását. Itt az ideje a váltásra, itt az ideje egy új vezetésnek és egy új szakmai stábnak – eredménytől függetlenül.
Egy rövid bekezdést mindenképp szeretnék szentelni a szegedi szurkolói társadalom egyik jelentős eseményét illetően itt a szezon egyik utolsó posztjában. Csapszi, alias Csapó Attila, több mint 10 év után átadta a stafétabotot a vezérszurkolói szerepét illetően. Ezúton szeretném neki én is megköszönni a szurkolók felé tett munkáját, a Sportcsarnokban a leírhatatlan hangulatú találkozókat. A korlátra mostantól más fog felülni és irányítani, akinek nehéz lesz a feladata, de optimistán és nyitottan áll felé a közösség, és reméli, hogy folytatni tudjuk a megkezdett úton: csak előre!
Hajrá Szeged! Csak Előre! Cél az 5. bajnoki cím, az 5. csillag!