Kielbe nem győzni járnak a csapatok, különleges csillagzatnak kell összeállnia ahhoz, hogy a Zebrákat hazai pályán le tudják győzni a riválisok akár a német bajnokságban, akár a BL-ben. Ismerve a jelenlegi helyzetünket, nem számíthattunk arra, hogy idén megtörik végre megtörik a jég, és elkapjuk Filip Jícha fiait a Wunderino Arénában. A csapat bűnrossz fizikális, mentális és taktikai állapota ismert és látható, amit elsősorban védekezésben tetézett Mackovsek korábbi, valamint Bánhidi Bence a meccs előtti edzésen összeszedett sérülése.
A meccsről röviden: kiegyenlített, de igazából nem túl magas színvonalú első félidőben is érthetetlen volt számomra, hogy hogyan tudtuk döntetlen közeli álláson tartani a Kielt úgy, hogy a támadási hatékonyságunk és a kapusteljesítményünk is jócskán elmaradt a hazaiakétól. Aki a félidőben vetett egy szempillantást az EHF-es statisztikákra, annak már akkor kirajzolódhatott, hogy csak idő kérdése, hogy mikor fog ellépni a THW, ami végül a második félidőben be is következett – egyetlen pozitívum az eredmény tekintetében, hogy sikerült egy -5 gólos differencián belül maradni, mert az 55. perc környékén a 33-25-ös állásnál átfutott az agyamon, hogy nehogy kapjunk egy 10-est a végén, ami még nagyobb károkat okozhat, mint egyébként ez a találkozó tud okozni.
Kielben ki lehet kapni – ezzel nincs is semmi baj. Még a késbe is bele lehet szaladni, néha. A baj a hogyanokkal és a folyamatokkal van. Ha így szeptember végén visszatekintünk a 2022-es naptári évre, az alábbiakat láthatjuk: a magyar EB fiaskó után februárban leégtünk Zágrábban, aminek nagyon súlyos következményei lettek a szezonunk hátralévő részére nézve. A Magyar Kupa négyesdöntőben az elődöntőben eldőlt a trófea sorsa, a flensburgi nihil után a BL nyolcaddöntőben csak formalitás volt a hazai visszavágó, hogy aztán előbb az alapszakaszban, majd a bajnoki döntő odavágóján kapjunk ki a Veszprémtől a Pick Aréna első hazai rangadóján teltház előtt. A veszprémi, szerencsés győzelmünk az egyetlen, amit fel tudunk mutatni, hisz azóta a Barca, a Nantes és a Kiel ellen is vereséget szenvedtünk. Mindez azt jelenti, hogy a 2022-es naptári évben ezidáig valódi, sorsdöntő téttel bíró mérkőzést – a néhány BL csoportmeccset és a veszprémi bajnoki döntőt leszámítva, ahol Rosta Miki keze Fortuna karjává változott – nem tudott megnyerni a csapat. Természetesen ki lehet kapni ezektől a csapatoktól, de a tendencia mindenképp aggodalomra ad okot. Hiába az utolsó másodpercekben bebiztosított bajnoki címek 2018-ból és 2022-ből, valójában ezek a sikerek elaltattak bennünket, és szőnyeg alá söprik azt a tényt, hogy villoghatunk mi az NB1-ben, a nemzetközi mezőnyben továbbra is felső-középmezőnybe tartozunk, és egyhelyben toporgunk.
Mindezen problémák felvetik a vezetőség, a szakmai igazgató, az edző és a játékosok felelősségét is. Van Szegeden egy olyan vezérkar, ahol valójában egyik tag sem ért a kézilabdához, de legalábbis a sportághoz nincs komoly köze, mondhatni ide lettek rakva. Van egy szakmai igazgató, aki egyben az edző is, vagyis önmaga főnöke. Ennél a helyzetnél fogva önmagának állíthatja össze azt a keretet, mellyel úgy érzi, sikerre lehet vezetni a klubot, és ha ez nem sikerül, akkor pedig kimagyarázhatja magát, hisz szakmai szempontból senki nem tudja őt megkérdőjelezni az egyesület felől. Egy ideig – köszönhetően a megnyíló pénzcsapoknak és az egyre számításba vehetőbb, vonzóbb projektnek – fejlődtünk, évről évre léptünk előre az igazolások és a játékminőség terén, egyre zárult az olló a nemzetközi élmezőny és a hazai riválisunk közt. Mára ez megint nyílni látszik, mert sem taktikailag, sem játékosállományban nem tudunk vagy nem akarunk (Pastornak ugye nem kellenek a világsztárok) előre lépni vagy versenyben maradni. Azt az évtizedes hátrányt, amit sikerült leküzdenünk az elmúlt szezonokban, úgy tűnik, most újra megszenvedhetjük. Eddig csak az otthonunk nem volt világszínvonalú, mostanra a csapatunk kezd szétesni és nem ezen a szinten maradni, amivel így nagyon nehéz lesz megtölteni egy 8000 fős csarnokot. Sajnos ezt a vezetőség – melynek ismétlem, nincsen olyan tagja, akinek komoly szakmai kötődése lenne – vagy nem látja be, vagy megelégszik ennyivel, mert hogy ennyi ideig ezt tétlenül nézni nem lenne szabad. De ha megelégszenek ezzel, akkor miért beszélnek F4-os álmokról? És vannak a játékosok, akiken egyre hosszabb ideje a kiégés jelei látszanak. Alulmotiváltak, fásultak és görcsösek a srácok. A tegnapi után sokan Pastor védelmére keltek azzal az érvvel, hogy nem ő hagyja ki a kidolgozott helyzeteket. Ilyen mentális helyzetben valójában nem is csoda, hogy nem lőjük be a ziccereinket és sorra rontunk támadásban és védekezésben egyaránt. Elöl hiába vannak meg a helyzetek, ha nincs önbizalom, ha a pad felől nem érkeznek támogató szavak, csak az ordítás (néha még gól esetén is) és még az ellenfél kapusa is demoralizáló hárításokkal járul hozzá szenvedéseinkhez. A védekezésünk tragikus, és az össze nem álló fal mögött nyilván a kapusteljesítményünk is gyengébb az átlagosnál. Egyelőre se Mirko, se Roli nem tudja hozzátenni azt az extrát, ami szükséges ezen a szinten, ráadásul a horvát most jobb formát is mutat, mégis vagy későn cseréljük be (nantes-i találkozó), vagy későn cseréljük vissza (tegnapi mérkőzés). Különösen fájó, hogy hátul a koncentráció sincs a helyén. Egymás után a harmadik meccs, ahol a kipattanók többségét nem sikerül megszereznünk a saját kapunk előtt. A BL mezőny egykori egyik legjobb védelme sorozatban harmadjára kap 34-35 gól körül, hiába szerzünk 28-30 találatot, amivel jobb esetben már meccset lehetne nyerni.
Ami viszont elfogadhatatlan, és mélyen magába kellene szállnia egy-egy játékosnak, az az eredmény ismeretében kikért időkérés alatti röhögcsélés, miközben az edző – a maga módján – eligazítást tart. Ez egy jel lehet arra, hogy a Mister kezdi elveszíteni a kontrollt az öltöző felett, és úgy tűnik, csapatkapitányunk továbbra sincs segítségére ebben a helyzetben, nem képes összefogni és alázatos munkára bírni a társait, bár néha úgy tűnik, saját magát sem. A kölcsönös bizalomvesztés pedig még lejjebb lökheti a társaságot, mert egy idő után egyik fél sem fog hinni a másiknak, és magában sem, ez pedig nem vezethet győzelemre.
Sokan mondják, hogy tavasszal kell jónak lenni. Látva a helyzetünket a kérdés inkább az, hogy ilyen teljesítménnyel a hazai mezőnyben a csak a bajnokságra koncentráló, általunk jellemzően feltüzelt állapotban játszó Tatabánya, és a BL-ben a rettenetesen erős riválisok, valamint a karmait villantó Celjével szemben megérjük-e a tavaszt? Az Aalborg ellen lehet javítani, de félő, hogyha ott sem lesz eredmény – márpedig a többek közt Hansen és Pálmarsson vezette dánok ellen is vért fogunk izzadni –, előkerülhetnek a szurkolók zsebeiből a búcsút jelentő fehér zsebkendők. És ezt már a #handballfamily szlogen sem mentheti meg, mert van, amit már a család sem tud végtelen nyugalommal fogadni és megemészteni egyes tagjaival szemben.
Képek: EHF BL FB oldal, Pick Szeged FB oldal