Kellett egy nap, amíg annyira lenyugszom, hogy ne olyat írjak, amiben több a káromkodás, mint a vessző. Vautorral beszéltem meccs után, és hát mind a ketten sokkos állapotba kerültünk, én konkrétan nem tudtam elaludni, fel-le járkáltam a lakásban káromkodva és toporzékolva. Hatalmas lehetőséget szalasztottunk el tegnap és a legtisztességtelenebb dolog, ha nem küzdesz meg az álmaidért és nem használod ki maximálisan a lehetőségeidet. Persze ha mindent jól csinálsz, akkor is elbukhatsz, de elmondhatod, hogy mindent megtettél. De ha ad a gép azt foggal körömmel meg kell ragadni, ezt sajnos nem mi tettük meg, hanem Parrondoék.
Tegnap 52 percig reménykedhettünk, aztán 8 szaros perc alatt lenulláztuk az egész évi kemény munkát és gyakorlatilag búcsút intettünk Kölnnek. 52 percig, ha nem is játszottunk jól, de tartottuk magunkat, hogy aztán mi történt, mitől rogytunk meg és kapituláltunk teljesen jó kérdés, de több szögből megvilágítva talán nem megválaszolhatatlan.
Hatalmas lángon égett a Vardar, amíg mi takarékon pislákoltunk. Nem volt meg a kellő sebességünk, energiánk sem védekezésben, sem támadásban, de 50 percig még így is a macedónok nyakában loholtunk, hogy aztán úgy gyilkoljanak le minket, ahogy idén mi szoktunk másokat, 10 perc alatt bedaráltak. Nagyon feltüzelte a játékosokat és a szurkolókat a klub esetleges megszűnése, ők az életükért küzdöttek, és mi erre nem készültünk föl. A Vardar sarokba szorított, sebzett fenevadként küzdött tegnap, amire lehetett volna számítani. Pastor taktikailag zseniális edző, de a humán faktoros, jelen esetben a balkán mentalitás, felkészülés, felkészítés nem tartozik az erősségei közé. Mi van, ha az előre megtervezett taktika csődöt mond, ahogy tegnap a védekezésnél láttuk is, nem találtuk az ellenszert a ballökő nélküli skopjeikre. Karacic és a tegnap élete meccsét játszó Stas hülyét csináltak a döcögős falunkból, persze Parrondo tökéletesen ismeri a Mister rendszerét, így tudta is hol találnak rést a falon, de könyörgöm nem ért minket meglepetésként a két irányítós játék, mégis azt csináltak, amit akartak. Nem volt könnyű dolga a kapusoknak sem ilyen átjáróház mögött, de sokszor, főleg Mirkonak szerencséje sem. Se védekezés, se kapusteljesítmény, mégis reménykeltő eredmény. Viszont, ha azt vártuk, hogy elfogynak a végére Dibirovék, akkor nagyon mellé lőttünk. Jelzem, október óta várjuk már, hogy elfogyjanak és még az egyre rövidülő padjuk sem fogja vissza őket. Cserébe mi kezdtünk kurvára kapkodni, mintha még lenne esélyünk és kellene is nyerni. Egy szűk zakó simán belefért volna, de elszaladt velünk a ló és életünk eddigi legfontosabb money time-jában a lehető legrosszabb döntésekkel a legrosszabb arcunkat mutattuk. Úgy tűnt idén kinőttük ezt, de komoly tétmeccsen még nem kellett bizonyítanunk „esélyesként”, leszámítva a kupadöntőt talán, de ott is leolvadtunk a második félidőre, ahogy teszem hozzá a tavalyi bajnoki döntőben is majdnem teljesen, hála az égnek volt honnan, de nem normális ám ez sem. Ez sajnos most visszaütött, üthetett, mert nemhogy megfelelő előnyt nem szedtünk össze, de gyakorlatilag behozhatatlan hátrányt sikerült. Csak akkor marad esélyünk 5-én, ha nekik esünk és nem hagyjuk eltűnni az előnyünket, meg kell őket roppantani, amiben eddig nem remekeltünk, csak a darálásban. Fel kell velük törölni a padlót! Nem lehet megint ilyen hitehagyott 8 percünk, de egy sem!
Juhászpista akkora blődségeket tolt Robertoék kapcsán, hogy azt hittem lerúgom a tévét, mondjuk a „mindjárt elfáradnak és visszaáll a világ rendje” típusú „szakértéseket” nem lehetett überelni. Kristopanst, aki szerinte közepes játékos jó, ha kétszer tudtuk érdemben faultolni. Emlékszem még Tatran játékosként egy támadás után már oxigént kapott, most hatvan percig a pályán volt és jó pár szöget vert a koporsónkba. Skube olyan elánnal, elszántsággal, hittel, önbizalommal játszott, ahogy még sosem láttuk. Ő érthető okokból nagyon rossz szájízzel hagyott itt minket, pedig hozott nekünk egy bajnoki aranyat. Most már 60 perces játékosként mutatta meg, van helye a legjobbak között. Ő volt az egyik hóhérunk tegnap. A másik Karacic. Zseniális a faszi, imádom, csak ne ellenünk játszott volna ekkorát. Ő csak 55 percet tolt, mert váltotta kicsit Szergej. Nem tudom hányszor szoptuk be „az átkeveredek a rossz oldalra és váratlanul ellövöm” játékelemet, de nem tudtunk vele mit kezdeni. Skubéval szétrohanták a falunkat, még a kanapén ülve is fárasztó volt nézni mennyit mozogtak. Skube annyira gyors lett, hogy két nap alatt lábon hordja ki a tüdőgyulladást.
De még ezt is elbírtuk 52 percig, még úgy is, hogy a legnagyobb erőlködés elől volt. A Vardar védekezése miatt a lövőink csak keresgélték a távolságot, de igazán nem találták, mindezt úgy, hogy a beállót sem találtuk meg annyiszor, mint szoktuk és a széleket sajnos kicsit hanyagoltuk. Egyszerűen megfojtottak minket elől, de így is az utolsó 10-re használható különbséggel fordultunk. Mondjuk jó lett volna egy higgadt Canellast betenni a végére lassítani a játékot, mérsékelni a veszteségeket és az utolsó passzig játszani passzív jelzésnél. Biztos ennek is megvan az oka, hogy Pastor nem húzta meg ezt a lépést, ahogy azt sem értettem, hogy a második időkérésnél miért nem üvöltötte le a csapat fejét.
Sajnos itt csatolnék oda, hogy a kötelet, amire felakasztottak bizony mi fontuk. Fentebb idézőjelbe tettem az esélyes szót, mert szerintem a mentális okok keresése között bizony megtalálhatjuk ezt is. Nem, nem azért, mert nem bírtuk el az esélyesség terhét, hanem mert túlzottan is elhittük, hogy ide elég a jó taktika, az ahhoz elvégzett, megfelelő minőségű munka és majd lesz valahogyan. Érvényesül a papírforma és behúzzuk a végén, mert rövidebb pad, Borozan, Dissinger, pénzügyi problémák, stb. De a sport nem ilyen. Hányszor voltunk tanúi szeretett csarnokunkban hasonló csodáknak, amikor a lesajnált kiscsapatként extázisban kalapáltuk el az ellent? Ami nekem tegnap hiányzott az az alázat, amiből óriási leckét kaptunk a macedónoktól. Egyszerűen nem volt a paklinkban a semmi nem klappol kártya, mert mi vagyunk az esélyesek, nekünk ez most jár. Hát nem járt, mert 9 emberrel lemostak minket 8 kibaszott perc alatt, mert nem hittük el, hogy nincs olyan forgatókönyv, hogy nem a mi akaratunk érvényesül. Ebben jelesül benne volt szerintem minden idők legjobb és legfélelmetesebb tábora, akik olyan szinten fanatizálták a kedvenceiket, hogy ott nem lehetett kikapni. Utolsó Bl meccs, nem az idényben, örökre, utolsó esély a dicsőségre. Olyan erős mozgatói ezek egy sportolónak vagy bárkinek, amit muszáj lett volna bekalkulálni a meccsbe és fejben jobban felkészülni. Mert az utolsó 8 perc erről szólt. A Vardar nem jobb csapat papíron, de nekik tegnap jobban kellett küzdeniük, mint nekünk. És ez volt az óriási különbség. Mert mi is akartunk, persze, hogy Kölnbe akarunk menni, mert hatalmas dicsőség, de ők az életükért küzdöttek tegnap. Mi is az életünkért küzdünk a visszavágón, az esélyesség kikerült a képből, nincs vesztenivalónk. Mi biztos hajtunk benneteket az utolsó leheletünkig!
Csak előre!
Ui.: Csak mellékesen Robi (Parrondo), ha minden igaz vihető a szezon végén és nagyon szereti kicsiny hazánkat, kiválóan beszéli a nyelvet. Mondjuk kiváló megoldás lehetne a válogatott padjára akár vagy Bl női csapatokhoz. Csak egy tipp. Mert mondjuk a Budakalász ifit szerintem kinőtte, talán nagyobb feladatot is képes lenne ellátni…
Kép: RK Vardar Fb